Július közepe, 35 fok árnyékban, a Nap átsüt még a házfalon is - nincs élő ember, aki ne érezné, hogy most, na, most aztán igazán nyár van! A gyalogosok lassan, ráérősen sietnek, nehogy túl sok energiát veszítsenek, minden fölösleges mozdulat megvalósulatlan marad, és gondolataink is pusztán halovány árnyként siklanak át agyunk egy-egy árnyékos tekervényén. Szeretem ezt az állapotot, élvezem ezt a meleget, és ezt a nyakunkba szakadt igazi nyári kánikulát.

Békésen és gondtalan – gondolatlan ácsorgok a buszra várva. Mellettem éppen ismerősök üdvözlik egymást.  Jönnek a klasszikusok – a „hogy s mint” és társaik, melyeket épp az ilyen csökkentett üzemmódú napokra fejlesztettek ki őseink.

-          Hogy telik a nyarad? – hangzik az első klasszikus, és már előre hallom a: „Kösz jól,” –koppanását a forró aszfalton, de nem ez következik!

-           Nyár? Hiszen már szinte vége van. Mindjárt itt a szeptember, mennek a gyerekek újra iskolába.

„Ja, és ideje a hólapátot és a téli gumit is megvenni,” – gondolom magamban, és várom a folytatást.

-          Hát igen, - hümmög zavartan a társa, - nemsokára ősz van, - mondja, és nem tudom, a melegtől, vagy ettől a hirtelen jött agyi megterheléstől törölgeti homlokáról az izzadság cseppeket.

Egy biztos, nem vitatkozik. Megadja magát a hangulatnak, ennek a hirtelen jött júliusi ősznek, és gyorsan továbbáll.

Én meg óvatosan körbejárom, és alaposan megnézem magamnak az ősz első hírnökét, hátha látok rajta valami figyelmeztető jelet, hogy „Vigyázz, veszélyes hangulatromboló”, de sehol semmi.

Gondoltam arra is, hogy odamegyek hozzá, és szólok neki, hogy:

-          Hé, Jó ember! Július közepe van, és az minden számítás szerint is a nyár közepének számít. No meg meleg is van, ahogy az nyáron lenni szokott,  -  de nem szóltam semmit.  Meleg is volt, meg nyár is, meg minek is…

Ácsorogtam tovább békésen a megállóban, a Nap meg egyre csak sütött, emberünk meg húzódott be előle az árnyékba. Mit ragozzam, eg y valódi, szép, júliusi nyári nap volt.  Mi meg  ott álltunk egymás mellett ketten, látszólag egy időben egy helyen – ám én még itt vagyok a nyár közepén, ő pedig már szinte bent az őszben.

G.M.